Műcsarnok
1999. november 24 - 28.

Vannak műalkotások, amelyek hosszú ideig padlásokon, pincék mélyén vagy múzeumok raktáraiban porosodnak, s ha rájuk találnak, óriási zenebona támad körülöttük. Évtizedekig Csipkerózsika-álmát aludta az 1977-ben elhunyt Kovács Margit Budapest, a Duna királynője című monumentális műve is. Joggal hihettük ezért, hogy végleg nyoma veszett.Nemrég azonban váratlanul előkerült - igaz, nem valamilyen kalandos körülmények között felfedezett rejtekhelyről - , s négy napra ki is állították a Műcsarnokban.

Több mint hatvan év óta először láthatta a magyar közönség - mondja Korani Eleni műkereskedő. Érthetetlen, hogy mennyire megfeledkeztek erről az 1937. évi Párizsi Világkiállításra készült, s ott nagy tetszést aratott kerámia-képről. Ezen a nemzetközi rendezvényen az 1918-ban önállóvá vált Magyarország első ízben lépett ki igazán a világ elé. És bár művészetét olyan kiválóságok képviselték, mint Aba Novák Vilmos, Medgyessy Ferenc, Molnár C. Pál vagy Szőnyi István, a magyar képzőművészeti anyagot bemutató, több nyelvű kiadvány címlapjára a Budapest, a Duna királynőjét választották ki. Nem beszélve arról, hogy elismerő oklevéllel is jutalmazták.

"Alkotói képzeletét teljesen szabadjára engedhette" - állapította meg Kovács Margitról róla szóló monográfiájában Bobrovszky Ida, a művet ismertetve. A hazánkban született fiatal görög műkereskedőnő nem ok nélkül elfogult tehát iránta. De azt, hogy nem túlozza el jelentőségét, egy korabeli szaklap terjedelmes cikke is igazolja. Ebben dr. Hallóssy István kritikus hangon értékeli a magyar képzőművészeti anyagot, "kevéssé sikerültnek" minősítve még Horthy Miklós fehér márvány mellszobrát is. Kovács Margittal viszont kivételt tesz, sőt azt írja alkotásáról: "nagyon eredeti és sokban enyhíti a Budapest-szoba szerénységét".

Ha a rendezők ezzel az idegenforgalmi teremmel elérték nem titkolt céljukat, minél több külföldi fővárosunkba csalogatását, azt nem kis részben a Budapest, a Duna királynőjének köszönhették. A skót Frank James Donaldra, a dundee-i iparművészeti főiskola igazgatójára például - más művekkel együtt - olyan hatást gyakorolt, hogy a világkiállítást megtekintve nem haza, hanem egyenesen Budapestre utazott.

- Minek tulajdonítható a hat méter széles és négy méter hosszú kép sikere?

- Dekorativitása, pompázatos fehér, türkizkék és narancs-vörös színei mellett, Schenk Lea művészettörténészt idézve: "bensőséges emberközpontúságának".De balladai, népmesei hangulatával is lenyűgöz. Középpontjában Regina, a Duna királynője áll, körülötte a művészeteket és a különféle mesterségeket jelképező figurák. Az ember és a természet hajdani, zavartalan együttélésére szőlőtőkével, virágokkal s galambokkal, Budapest fürdővárosi mivoltára, pedig lefelé zúduló forrás fölé hajló férfialakkal utal a művész.

- Az elmúlt évtizedekben még nem egy művészettörténész is úgy tudta, hogy a kép részben vagy egészen megsemmisült. Mi történt vele voltaképpen?

- Kisebb károkat szenvedett, de nem semmisült meg. A háborút szerencsésen átvészelte, s csak utána "tűnt szem elől", illetve került művészi értékének nem megfelelő helyre, a Deák téri egykori Fővárosi Idegenforgalmi Hivatalba, a későbbi Mignon eszpresszóba. Ennek néhány régi törzsvendége, emlékezete szerint, még gyönyörködhetett benne kávéja mellett. A hatvanas évek elején átszállították a Gresham palotába, s a Budapesti Idegenforgalmi Igazgatóság tárgyalótermének falára rakták fel. Sajnos, a mázas terrakotta-lapokat nem eredeti elrendezésükben illesztették össze, s ez nem tett jót neki. Ám még többet ártott az, hogy mögötte, a falban levő szennyvízcsatorna (!) szivárgott, s átnedvesítette, málasztotta a vakolatot. A rendszerváltozáskor fordulóponthoz ért a kép története: a szóban forgó épületrészt - a falképpel együtt - ugyanúgy, mint bármi mást, privatizálták. Mi nem régen vásároltuk meg előző tulajdonosától - azt hiszem, az utolsó órában.

A Budapest, a Duna királynőjének hányatott sorsa, s a vele kapcsolatos nemtörődömség felett máig nem tud napirendre térni Korani Eleni. Hévvel bizonygatja, hogy ősei hazájában, Görögországban nemzeti kincsként tartanák számon, és úgy megbecsülnék, mint Pheidiasznak, az ókor leghíresebb szobrászának a műveit. Osztrák férjével és tulajdonostársával, Ernst Wastl-lal együtt furcsállja, hogy itt Magyarországon viszont nekik kellett a megóvásáról gondoskodniuk, s tetemes pénzt költeniük helyrehozatalára és bemutatására.

- Megvásárlásakor természetesen üzleti szempontok is vezettek bennünket, de legfőbb szándékunk az volt, hogy megmentsük ezt a különleges műalkotást, s ne engedjük, hogy újra elkallódjék vagy külföldi műgyűjtők tegyék rá a kezüket. De persze a végtelenségig nem tarthat ki az ügybuzgalmunk. De reméljük hogy előbb utóbb méltó helyére talál egy hazai közintézményünknél.